Ami a fóbiákat illeti, Trianonnal nekem is tele van a hócipőm. Mert sulykolják. Egy csomó mindennel tele van a faszom (ahogy Janus Pannonius írta volna), pusztán azért, mert sulykolják. Volt egypár klassz forradalmunk. Ükapáink fölkeltenek, kibonták a hon zászlait, s Petőfi dalára robajlott a sereg az ellen ellen. Meg ugye apáink is fölkeltenek, ledönték a zsarnok szobrát és minden sarkon állt vala egy puskás öcsi. Ezek nagyon klassz dolgok. De én valahogy képtelen vagyok minden évben március tizenötödikén vezényszóra áhítatos elragadtatásba esni, hogy milyen nagy hősök is valának ükapáink. Ha ilyen transzba tudnék esni, biztos könnyebb volna, de akkor az másnap is kitartana. Márpedig a kokárdákat tizenhatodikán kidobják a szemétbe, velük megy a lángkeblű honérzület, és egy évig nem is tér vissza. Októberben hős ifjak vagyunk megint, de másképpen, Petőfit le se szarjuk, ám ha valaki oly varázsos bűvnevet ejt ki száján, mint Corvin köz, rögvest elérzékenyülünk. Huszonharmadikán estig. Másnap már az is csak egy utca valahol Pesten. Vagy Budán, még azt se tudjuk. Kit érdekel?
Ez lesz Trianonnal is, ha évenkénti gyásznapot csinálnak belőle. Eddig a nyavalya se tudta, hogy az év melyik napján írták alá azt az egyezményt, a napokban olvastam, hogy valamikor nyáron, akkor majd hirtelen leszegjük napolajjal bekent fejünket, kiesik kezünkből a tóparti lángossütő műremeke, mit szét is áztatnak könnyeink. Sóhajtva köszöntjük a hősvértől pirosult gyászteret, hol annyi vitéz magyarok hadakozának amúgy egy rossz ügyért, s midőn elbukának, az rohadék nyugatiak szétmandagolák a hont. Másnap pedig fogalmunk sincs, hogy Trianon, az egy falu, egy város vagy egy híres ember, fekszünk tovább a napolajban és káromkodunk, amiért meleg a sör.
Ez persze nem vonatkozik arra a száztizenhét vérmagyarra, aki ha beveri a könyökét, akkor is dühöngeni kezd, hogy ez nem történt volna meg, ha nincsen Trianon. Meg a zsidók.

Ami mármost a magyarságfóbiát illeti, erős undoritisz kerülget attól is, hogy örökké bizonygatnom kell, hogy magyar vagyok. Azt nem kell bizonygatnom, hogy barna hajam van. Szarnak rá. Azt időnként bizonygatnom kell, hogy mozgássérült vagyok, de csak hivatalos eljárásoknál. De azt, hogy magyar vagyok, örökké bizonygatnom kell. Leírok például valamit abból, ami itt a fentiekben olvasható, erre jön a döbbent válasz: „Hát te MAGYAR vagy?”
Hát, baszd meg, magyar vagyok. Nem egy öröm, de nem én kértem, ide születtem, itt ismernek, ennek az országnak a nyelvét beszélem. Mi az isten lehetnék, ha nem magyar?
De ezeknél a „hát te MAGYAR vagy?” embereknél olyan nincs, hogy magyar, csak MAGYAR van, de legalábbis Magyar, nagy kezdőbetűvel, ámbár nem családnév. Valami olyasmit képzelnek be maguknak, hogy magyarnak lenni nem egy tény, ami az ember születése folytán bekövetkezik (tizenötmillió esetben) vagy nem következik be (hatmilliárd esetben), hanem egy érdem. Először is az kell, hogy az embernek minden őse fajtiszta magyar legyen, cigányok, zsidók, egyéb alsóbbrendűek kizárva. Minimum ssy vagy ffy legyen a neve végén. Almássy Kornél rendben van, Almási Éva minimum gyanús. Ha a származás oké, akkor jön valami komplikált értékrendszerbeli elvárás, amit mindmáig nem karmolok. Olyanok vannak benne, mint hogy bolondulni kell a rovásírásért, rejtély, hogy minek, és be kell képzelegni valami dicső múltat, amikor minden valamirevaló magyar ember vitéz volt, bár hogy ez mit jelent, azt nem nagyon tudom. Az imént láttam a Lúdas Matyit Dargay Attiláéktól, abban Döbrögi embereit folyton vitéz úrnak szólítják, úgyhogy gondolom, hogy a dicső múltban a magyar embernek kackiás bajsza volt, és ordítóan bárgyú ostobasága. Nos, nekem a bajszom megfelel kackia nélkül is, de megmaradnék értelmes embernek.
Márpedig MAGYAR csak az lehet, aki fenntartás nélkül elhisz minden ökörséget, ha a megfelelő ember mondja. A felsőbbség szent. Lenézzük a középkori japánokat, amiért az uraság egyetlen szavára fölmetszették a saját hasukat, de azt nem vesszük tudomásul, hogy a középkori magyarok ugyanilyenek voltak.
Van egy varázsigéjük az ilyen bőszmagyaroknak. „Aki magyar, velünk tart!” Emlékszem a Megáll az idő egyik jelenetére, amikor elmegy az utcán egy teherautó, a platón valaki elkiáltja ezt a mondatot, erre Őze Lajosnak elborul az agya és megpróbál felkapaszkodni a kocsira, úgy rángatják vissza.
  Mármost basszátok meg. (Most a teherautóról kiabáló pasihoz beszélek.) Aki nem magyar, az nem tart veletek, mert nem érti a felhívást. Ha lefordítjátok neki, akkor viszont lehet, hogy külföldi létére is veletek tart, mert egyetért az elnyomatás elleni harccal. Mint ahogy csakugyan harcoltak külföldiek nem egy forradalomban, a '48-asban rengetegen, a spanyol polgárháborúban is közmondásosan, '56-ban is lehettek volna sokan, ha nincsenek zárva a határok és nem zajlik le pár nap alatt az egész. Aki viszont nem tart veletek, az attól még lehet magyar. Voltak, akik azért nem mentek, mert nem voltak fegyverfoghatók. Voltak, akik féltették az életüket. Sajnálom, ilyen is akad, egy életük volt, nem voltak macskák. És voltak, akik egyetértettek a diktatúrával. Azóta persze mind rájött, hogy harcolt a Corvin közben, de akkor még kommunisták voltak.
De attól még ez magyar volt mind. Az a nemzetiségük. Nem valami eszményképnek való megfelelés, honfivér, szabadságszeretet, hanem az a tény, hogy az ember minek születik. Szálasi és Rákosi is magyar volt, a kurva életbe, pedig egyiket sem említjük, amikor külföldieknek dicsekszünk a történelmünkkel.
No, attól van nekem undoritiszem, hogy ilyen MAGYARnak kell lenni, mert aki nem tart velük (akárhová), akinek nem szemed könnybe a lába, amikor a régi szép időkről regélnek olyanok, akik akkoriban egyáltalán nem érezték jól magukat, szóval aki nem MAGYAR – az valami szemétláda. Az az emberiség legalja. Annál még az is jobb, ha francia vagy norvég, nem tehet ugye róla szegény, de az ilyen hazaárulót, aki nem kúszik föl minden csütörtökön a templomtoronyba, hogy magával rántsa a rusnya törököt, azt el kell pusztítani.

Ettől van nekem fóbiám. De a többi baloldali nevében nem nyilatkozhatom, ugyanis én inkább liberális vagyok, mint baloldali, és a liberálisoknak az a sajátságuk, hogy nincs központilag előírva, hogy mit kell gondolni. Ettől aztán mindenki mást gondol. Én ezt gondolom.

Fentieket Láng Attila Dávid írta egy kommentben itt.